AIWA – The Oldowan

Az olduwai kultúra, más néven olduvan-ipar (The Oldowan) a paleolitikum korában megalkotott eszközök (pattintott kövek, szakócák, kaparók és hasítók) létrehozásának, illetve azok használatának összefoglaló neve, utalva egyúttal a leletekre és az ezt létrehozó korai emberek tevékenységére (Homo habilis). Ugyanakkor, egy lépést hátrébb téve pedig utal arra az eszmeiségre, hogy ezek voltak tulajdonképpen az egyik első, előemberek által megalkotott eszközök, ezek hozták el az alkotás hajnalát, a kézművesség gondolatát. Ezekben az eszközökben jelen van az ásványok zabolátlansága, a bennük rejlő erő elementáris volta, ugyanakkor megjelenik rajtuk a humán szellem légiessége, az alkotás vágya és a nyers anyag saját célra formázása. Erre a kettősségre még visszatérek.

AIWA egy tevékeny időszakon van/lesz túl így az év végéhez közeledve. Számtalan live act mellett nemcsak saját projektjén, hanem MA’AM-mal közös kollaborációján is dolgozott – ennek gyümölcse a múlt héten megjelent Goldfishing album. Saját néven pedig jelent meg trekkje a Dalmata Daniel x Farbwechsel válogatásanyagon, illetve jelen EP-je a tavaly színre lépett, Farb és Dalmata kötődéseket nem nélkülöző CRISIS labelen.

Összevetve az eddigi lemezekkel, a The Oldowan egy klubzenei környezetet kifejezetten szem előtt tartó, feszes anyag, ami nem nélkülözi sem a szíveket megremegtető, fortyogó basszusokat (Beach Monk), sem az izgalmasabb ritmikákat és a szinte már signature sound-nak minősülő, fátyolos, ábrándozó szintinyújtásokat (Fortress Replica).

Az említett Beach Monk-ban nagyon frissnek hat, hogy amennyire egy stabil, építkező detroit-techno számnak indul, annyira jön frappánsan egy szándékos megtorpanást (hatásszünet!) követően az ambientfelhő és a szikrázó, sztereó ropogtatás, körülfogva az addigra kialakult robogó alapszerkezetet. A Fortress Replica gerincét alkotó ‘Afro-beütésű ritmusszekció’ (a label saját megfogalmazása/fülszövege) egyébként nem tudom, hogy szintetizátor-generálta vagy egy sample-loop pereg körbe-körbe (ki tudja mi mindenre képes manapság a tudomány), mindenesetre a filter mögött meghúzódó pattogó, gyengéden overdriven, hangmagassággal rendelkező és variálódó ritmika valóban nagyon könnyen behúzza az embert, felidézi a dinamikai kapcsolatot az afrikai törzsi zenékkel, ami egészen a szám végéig leköti a hallgatót (nem mellesleg: az olduvai-kultúra a tanzániai Olduvai-szurdokról kapta a nevét. Egyébként ha már ismét itt vagyok, még egy gyors trivia: izgalmas, hogy az emberiség prehistorikus kultúrája más okos tánczenével foglalkozó producerre is látszólag nagy hatással volt).

Kis kitérő és mea culpa, én egyébként kicsit későn érkeztem a buliba és AIWA-t tulajdonképpen csak a tavalyi Proofless Arithmetic lemezével ismertem meg. A Proofless egy elég tekintélyes időszakot (3-4 év) felölelő anyag, az albumba pedig 21 szám került bele, amelyekből egy játékos, tekergő, kölyökvizslaként csatangoló és bátran manőverező trekisorozat tárult elém. Határozottan megfogtak az ott hallott diverz irányváltások, és AIWA életművének további részeihez kiindulópontként maradtak meg bennem a Proofless tételei.

Meglehet, szubjektív, de mintha két irányt vett volna azóta AIWA (kronológiával most nem foglalkozom): ahogy a Banlieue-n kijött Time-based Architecture elmozdult a ziláltabb ritmikájú, álomszerűbb, bleep-hez kötődő hangzásokhoz, úgy a The Oldowan inkább egy 4-on-the-floor stabilabb lüktetéseihez kapaszkodik. A nyelvem hegyén volt, hogy azt mondjam, vissza, de nem lenne igazam: hiába van összhangban a The Oldowan a CRISIS eddigi reprezentációjával vagy a Farbwechsel több korai anyagával, AIWA Farb-ot berúgó anyagai még abszolút sample alapú, koszosabb, hiphopos / funkos vibe-okból táplálkoztak (At the windowA i w A – ティーシャツ), semmint hogy azt könnyelműen ledetroittechnózhassa az egyszeri zenei blogger. Ezzel pedig talán kezd is alakot ölteni így a hatodik bekezdés végére az anyagról formálódó benyomásom: egy szofisztikált, aprólekos, egészen szabályszerű és (elektronikus) tánczenei hagyományokat tiszteletben tartó EP lett a The Oldowan, ám önmagához képest AIWA itt most szűkösen bánik a váratlan lépésekkel és a cikázó szinti lead-ekkel. Ruganyos pad-ek, atmoszférikus burkológörbék és éteri elszállások azért szerencsére vannak, de az EP-t alapjaiban határozza meg a klubzenei orientáció. Ez természetesen nem gond, csak úgy mondtam.

És hogy hol itt az első bekezdés végén említett kettősség? Valószínűleg már kiderült, de azért szívesen leszek explicit az utolsó paragrafusban: úgy gondolom, szép diskurzusba került AIWA eszközhasználata, művészete a hangszereivel (szintetizátorok, szekvenszerek, stb.) és a klasszikus zsánerek által megfogalmazott primer beidegződésekkel, szabályrendszerekkel. Érződik, hogy akármennyire is kötnek a konvenciók és a múlt egy már jól ismert irányba, AIWA képes frissességet és saját hangot vinni a négynegyedbe, mesterien bánik az eszközeivel, amelyek ezáltal képesek túlmutatni a ‘gépzene’ sokszor elcsépelt fogalmán.