Három magyar megjelenés az ambient határterületeiről és egy hyperremix popalbum az idei hónapösszegző cikksorozatunk ötödik részében.
Alley Catss – exophage (surf, május 14.)
Ha egy kvízműsorban azt a kérdést kapnám, hogy ki a hazai elektronika töretlenül alkotó enfant terrible-je, akinek saját kiadója, temérdek alteregója és számtalan megjelenése, mixe, podcastja és rádióműsora is van, akkor viszonylag könnyű helyzetben lennék, mert még a kérdés végigmondása előtt rávágnám Janky Máté nevét. Nincs is egyszerű helyzetben az egyszeri Alley Catss rajongó ha pontosan nyomon szeretné követni a megjelenéseket, tulajdonképpen több bandcamp oldal és a discogs.com alapos összevetéséből lehetne detektálni a kiadott zenék pontos sorozatát. Mindenesetre a jelen tárgyalt / ajánlott exophage album esetében nekem egy másik felfedezési metódus, a véletlenül-belebotlás ősi eszközével sikerült felfedeznem ezt az anyagot, az internet valamelyik folyton frissülő (és örökké elmúló) szegletéből.
Az exophage részben leköveti a korábbi Alley Catss esztétikát, gondolok itt arra hogy több trekkben a megszólaló hangok palettája kihallhatóan digitális, szétdarabozódó jelleget ölt, ahol a hangok maguk is digitális térben (videójátékokban, max patchekben, stb.) fogantak, majd pedig egy sor további processzálás utána ott is manifesztálódnak. Az album összességében lassan hömpölygő, mély tónusokban gazdag, és mint említettem, színtisztán digitális hatást kelt. Óvatos pulzálások (LS T K), illetve new age-es szintinyújtások is felfedezhetőek (geo – lehet hogy egy Korg M1 is van itt, de ezt kezeljétek fenntartásokkal, 70%-ban spekuláció), amelyek mind egy nagyon egységes hangulatot írnak körül, ami ha jó pillanatában kapja el az embert, könnyen tud elmélyedő, kontemplatív gondolatokat serkenteni. Egy szám lóg csak ki talán a sorból, de ezt is inkább egy izgalmas, semmint stílusidegen trekknek látom: a TITAN【lor】 egy kifejezetten hagyományos hangszerelést megidéző (dobok, orgona, elektromos gitár) szám, ha jól számolom talán 3 / 4-ben induló ritmusképlettel, amiben aztán az egymásra rakódó loop-ok és időközben beúszó egyéb zajok egy óvatos fődallammal egészülnek ki.
Mári Mákó – Oudemian (szerzői kiadás, május 28.)
Mári Mákó nevével már találkozhattak a blog olvasói (testvérével, Mákó Rozival közös Committee projektjükről tavaly decemberben írtunk), illetve a haza elektronikai történéseket figyelemmel követő hallgatók is felfedezhették egyik számát a januári SIRENS tematikus válogatásalbumon. Mári Mákó Hollandiában él és alkot, az önéletrajza alapján 2016 óta jelentkezik zenekarokra írt kompozíciókkal, egyéni előadásokkal, illetve különböző kollaborációkkal, legyen szó zenészekről, vizuális művészekről vagy táncosokról. Az eddig megjelent, nem-online munkái leginkább holland terekben és helyszíneken valósultak meg, így talán bocsánatos bűn ha eddig nem sikerült nyomon követnem teljes mértékben a művész munkáit. Ennek most azonban egy időre szerencsére vége, mert Mári Mákó debütáló albuma május utolsó napjaiban megjelent Oudemian címmel, ami a youtube videók böngészésénél egy fokkal teljesebb betekintés enged Mákó zenei világába.
Az album nem tisztán elektronikus, ugyanis az elektronika mellett megjelenik még több más elem is, például akusztikai hangszerek (trombita, szitár?, szaxofon stb.), illetve éteri, transzcendens kvalitásokkal bíró vokálsávok is majdnem minden számban jelen vannak. Összességében talán elmondható, hogy a perkusszív elemek, habár jelen vannak, semmivel sem dominánsabbak a többi felmerülő komponenssel szemben, sőt: ritmikailag az Oudemian egy kifejezetten laza struktúrát követ, ami lehetővé tesz egyfajta “lebegős” érzést az album hallgatása során, ahol elnyúló drone-ok, kitartott énekhangok és szintifolyamok közé robbannak be alkalomszerűen a lábdobok, glitch-effektek vagy hegedűpengetések. Sok különböző karakterű hangból építkezik tehát az Oudemian, de ezeket szépen összetartja az egymást váltó, fel- és lebukó, hullámzó hangegységek koherensen végigvitt atmoszférája. Az album címe egyébként egy játék az Ouroboros és Demian szavakkal: a saját farkába harapó kígyó és Hesse regényhőse mind olyan témákat hoznak be az album koncepciójába, amelyekre Mári Mákó egyaránt reflektál és ki is bontja azokat. Az élet törékenységét kiválóan fejezi ki például az címadó számban hirtelen és élesen betüremkedő torz, mélyebb regiszterű amorf hang, de egy kevésbé zord példát említve legalább ennyire szépnek éreztem a Homecoming utolsó másodperceiben felcsendülő Woo-woo! emberi hangokat, amelyeket a spontán öröm kifejezésének egy nagyon őszinte pillanatának éreztem.
Szokatlan megoldásnak érzékeltem viszont az albumot záró All in all c. számot: nem vetettem össze egymással a számok hullámformáit, de a zárószám hallgatása közben az volt a benyomásom, mintha a trekkben megjelenő zenei megoldások a korábbi számoknak egyfajta mashupja lenne (erre a feltételezésre egyébként talán ráerősít az All in all cím). Ez a szám tehát egyfajta remixe minden eddig elhangzottnak, kvázi összefoglalva az albumot: viszont mivel maga az album egy kifejezetten gazdag hangszer- és hangzásvilággal dolgozik, ezért mindezt (pontosabban, az ezekből építkező kompozíciókat) szerintem elég merész vállalkozás egy 4 perces számban összefoglalni. Tény, hogy az alkotói manifesztum kiemeli, hogy az album egyfajta önreflexióval zárul, viszont zeneileg itt kevésbé a kompozíciót, és inkább a lineáris előremenetelt éreztem dominánsnak, sok-sok egymásra rakódó réteggel.
Összességében egy minden részletre kiterjedő és rituálékat megidéző, atmoszférikus album az Oudemian. Egységes hangulatot ragad meg mind a 6 szám, amelyek nagyszerű arányérzékkel vegyítik a digitális és akusztikus hangszereket, ahol egy hangszer sem kap kitüntetett szerepet, hanem a kompozíció által nyerik el jelentőségüket.
Norwell – Illúzió (Riverette, május 21.)
Norwell az elmúlt években főként a táncosabb, elektrósabb énjével volt aktív, akik viszont korábbi (5-6 évvel ezelőtti) kiadványait is hallgatták, azoknak ismerős lehet Semsei Balázs soundscape-ekbe hajlóbb, érzékenyebb oldala is. Nem célom most áttekinteni a teljes Norwell diszkográfiát, rám mindenesetre a 2016-os Unsolved Dissonance volt kifejezetten erős hatással. Szerintem ekkor hallottam először magyar előadótól olyan cold wave-es, minimál szintis tekergéseket amik aztán később rávezettek az elementáris, analóg hullámformákhoz kialakuló kötődésemre.
A spanyol Riverette-en megjelent Illúzió EP egyrészt csatlakozik Norwell magyar írásmódot követő, hosszú ó-kat és ú-kat felmutató, fizikai témákra utaló albumaihoz (Morfózis, Fúzió EP), másrészt visszanyúl a már említett, lassabb hangvételű, perkusszív elemeket háttérbe tessékelő ún. kosmische Musik hagyományához. Ez a terminus egy 60-as, 70-es években létezett zsánerre utal, és habár nem szeretnék úgy tenni mintha szakértője lennék a témának, annyi bizonyos hogy az Illúzió EP-ben nagyon tisztán és kihallhatóan jelennek meg az analóg, szubtraktív szintézis gondosan és érzékenyen megfogott klasszikus elemei és tónusai, ami alatt gondolhatunk a Tangerine Trees-ben az alaphangot finoman felpörgető LFO hatására, vagy a Trancer elején megvékonyodó fődallam négyszögjelének elváltozására.
Mielőtt megint egy tech-rovatot írnék egy review közepébe, kiemelném Alpár vendégszereplését az albumon, különös tekintettel a negyedik, címadó számban: az Illúzióban az összes megszólaló szintetizátor egy közös, négyes osztatú pulzálásban vesz részt, amiben egymást váltják a különböző zenei sávok és komponensek. A négyesség-hatása legalább két dallamvonalban helyet kap, viszont amire igazán felkaptam a fejem, az a további kettő vagy három dallamívben megjelenő, szabálytalanabbul megmozduló dallamok sorozata. Ez is, illetve az album többi trekkje is mantraszerűen mozdul előre, a szépségük pedig az imént megfogalmazott analitikus perspektívám ellenére akkor tűnik ki igazán, ha az ember abbahagyja azt amit csinál éppen, nem próbál meg görcsösen fókuszálni a mikro-egységekre, hanem hagyja hogy a zene hömpölygő egésze átjárja a gondolatait és kisimítsa az idegeit.
A.G. Cook – Apple vs. 7G (Silver Edition) (PC Music, május 28.)
A.G. Cook tavalyi duplázó debütalbumaihoz egy cirka háromnegyed évvel később hasonlóan impozáns és grandiózus méreteket öltve érkezett meg a remixalbum is. Mivel az Apple és a 7G egy tőről fakadtak (vagyis a koncepcionális és zenei véna vállaltan egy közös halmaz, amiből két irányt és művészi kifejezésmódot képvisel a két album), ezért a remix-projekthez adta magát az ötlet hogy az elkészült interpretációk végül egy albumon kapjanak helyet. Ezt egy jól eltalált iránynak érzem, egyrészt felesleges is lett volna kétfelé bontani az albumot, másrészt annyiféleképpen nyúlnak a művészek az alapot képező számokhoz, hogy végeredményben nem detektálható számottevő különbség az Apple és a 7G albumokról készült remixek között.
Eddig tudtam húzni a bevezetést, ezen túlmenően viszont hogy hogyan érdemes review-t írni egy remixalbumról, számomra elég kemény dió. Ez egyrészt következik a formátumból, ugyanis azáltal hogy rengeteg különböző művészi szemléletmód sorakozik fel az albumon, képtelenség egy egybefüggő koncepciót vagy atmoszférát megragadni, ami egyben jellemezné, vagy egy ívét leírná az albumnak. Illetve pontosítok, az evidens koncepción túlmenően nehéz, ami pedig maga a tény hogy jelen album a tavalyi két A.G. Cook album remixeit tartalmazza, ezen információ átadásához viszont semmi értelme egy teljes cikket megírni. A makroszinten történő gondolkodást pedig nem kifejezetten segíti az a tény sem, hogy egy 28 számos, kb. 110 perces anyagról beszélünk, de való igaz hogy ez semmi a 7G 49 számához és 159 percéhez képest.
Ezért inkább félreteszem a kifogásokat, és úgy döntöttem hogy kiemelem azokat a pillanatokat, főbb íveket és ideákat amik igazán emlékezetessé tették számomra ezt az albumot, és ami miatt azt gondolom hogy a PC Musicról annak 2013-as indulása óta nemhogy még mindig, hanem csak most érdemes igazán beszélni. Látva az egy-egy számokra felbukkanó egyedi hangokat és profilokat, az itt felsorakozó előadók, a kollektíva és a hozzájuk kötődő, rajtuk túlnövő hyperpop zsáner pedig úgy gondolom még bőven tartogat magában muníciót.
- PC Music nagyobb profiljai: pipa
- A zászlóvívő nevek szinte mind megjelennek az album első harmadában: Charli XCX természetes és autotune-olt vokálja nekifeszül a jéghideg szintiknek, Oklou egy gitár mellett énekel elcsukló hangon egy elválásról, Hannah Diamond duettezik Sarah Bonito-val, Caroline Polachek pedig 2030-ban a Super Bowl félideji show-ját fogja vinni, ebben biztos vagyok.
- Visszatérés a gyökerekhez
- A DJ Every Night (DJ Warlord Every Night Remix) egy utalás a 2015-ös Hannah Diamond dalra (Every Night), ami nem mellesleg a kiadó első válogatásalbumának első száma volt. A Today (Dream Mix)-en pedig Cook önmagát remixeli, amelyben tetten érhető a PC Music hitvallása kibillenő énekekről, plasztikus sztárságról és vállaltan megalkotott, ünneplendő autenticitásról.
- Hyperpop a javából
- Természetesen hol máshol, ha nem ezen az albumon találkozhatunk az igazán élvonalba tartozó, definitív hyperpop manifesztációjával is, annak minden légiességével és agyfacsarásával, gondolok itt Ö & Canblaster vagy Boys Noize remixeire.
- Egy új formátum kifeszítése
- Elenyésző számmal hallottam eddig ugyanis olyat, hogy meglévő alapszámok, remixek és coverek egymásnak ugranak, összeütköznek, és ezekből születnek maguk jogán létező harmadik világok. Ilyen például a 2021 (umru Remix) vs. The Darkness (Remix) vagy a Silver vs. Silver (Astra King és Cook közreműködésével).